A világban sok kutya él, számos országban vannak nemzeti fajták. Oroszország mindig is híres volt új ló- és kutyafajták kitenyésztéséről. A fajták többségét keresztezés útján alakították ki, melynek minden esetben az volt a célja, hogy az új fajta minőségben múlja felül az eredetieket, egyesítse azok sajátosságait, és számos olyan jellemvonással rendelkezzen, amilyennel külön-külön egyik sem bír. E témában sok történet ismert és bizonyított, de természetesen van olyan is, melyről nincs semmiféle írásos dokumentum, így csupán feltételezésekre szorítkozhatunk. Amíg a fiatalabb kutyafajtákról többnyire mindent tudunk, a régebbiek még őrzik titkukat.

Valamikor a fajta-előállító keresztezéseket kizárólag a nyugati országokban (Anglia, Németország, Franciaország, Amerika, stb.) végeztek.

Így alakult ki:

  • A bullmasztiff (angol bulldog + angol masztiff),
  • a bullterrier (angol bulldog + terrier),
  • a német boxer (angol bulldog + brabanti bikaölő),
  • a bedlington terrier (uszkár + dandie dinmont terrier + vidravadászkutya + whippet), stb.

Nem túl régen az orosz kinológusok is sikeresen próbálkoztak új fajták kitenyésztésével, melynek eredménye:

  • A moszkvai őrkutya (szentbernáthegyi kutya + kaukázusi juhászkutya + orosz foltos kopó),
  • a fekete terrier (óriás schnauzer + rottweiler + airedale terrier),
  • a délorosz juhászkutya (asturiai juhászkutya + tatár juhászkutya + krími agár), stb.

Egy fajta kitenyésztése bonyolult feladat, mely megkívánja az alkalmazott eredeti fajták mélyreható ismeretét, az összeválogatás gondosságát, a kiképzéssel kapcsolatos ismeretanyagot, valamint a „keverékek” felneveléséhez és kiképzéséhez szükséges feltételek meglétét. Az egész folyamat felépítése minden egyes esetben más és más, mely függ a felállított céltól, az induló kutyák meglététől, a kívánt iránytól, az anyagi biztosítékoktól, stb.. A munka sikeres elvégzésére az alábbi alapelvek biztosítják a keresztezés alapját:

  • Határozott elképzelés az új fajtáról.
  • Az alkalmazott fajták – ezen belül a megfelelő típusok – tökéletes kiválasztása.
  • A felnevelés és a kiképzés pontos rendszere, ami biztosítja a kívánt típusú és viselkedésű egyedek kialakítását.
  • A felhasznált fajták, valamint az utódok tanulmányozása.
  • Szigorú kizárása mindannak, ami a fajta tökélesítésére használhatatlan. Ismeretes, hogy a rideg tartási körülményeket nehezen elviselő nemesített fajták gyenge minőségű keverékeket adnak. Minél egyneműbbik a keresztezésre kiválasztott fajták, és minél jobban egészítik ki egymást, annál könnyebben, gyorsabban érhető el az egyforma típus. Az eredeti fajtáknak – ahogyan a szakemberek mondják – „menniük kell egymáshoz”. Nem kizárólag a küllem a fontos, mert a közeli nemzedékekben ez könnyen kijavítható, hanem elsősorban a viselkedés. Különösen nagy figyelmet kell fordítani a kanok kiválasztására. Egy-egy fajta számára kívánatos típussal rendelkező egyedek a fajtatiszta tenyésztésre igen gyakran értékesek, de keresztezésre kevésbé alkalmasak, mert nem a jelentéktelen tipikus ismérvek a fontosak, hanem az általános konstitucionális erősség, és azok a sajátosságok, melyek jól társulnak a más fajtákkal. A kapott „keverékek” egymás közötti pároztatása képezi a munka befejező részét. E célra néhány olyan nem rokonvonalat kell kialakítani, amikor is elkerülhetik a kényszerű rokontenyésztést.

A XX. század 40-es éveiben kezdődött a moszkvai őrkutya kialakítása a hajdani szovjet hadsereg Moszkva melletti szolgálati kutyatenyésztő és kiképző telepén Vesnyákiban, N.A. Iljin biológus-professzor, valamint G.N. Medvegyev vezérőrnagy vezetése alatt, Bortnyikov Nyikoláj Ivánovics, a fajtatenyészet parancsnoka megkezdte a fajták közötti keresztezéseket és a tenyészállatok kiválogatását. Az alapvető cél egy új fajta létrehozása, ami az akkori szolgálati kutyákat felülmúló tulajdonságokkal kellett, hogy rendelkezzen, és az őrző munkában maradéktalanul helytálljon. Tudatos tenyésztői munka eredményeként az alábbi fajták keresztezéséből alakították ki a moszkvai őrkutyát:

  • A hosszú szőrű szentbernáthegyi kutya a világon az egyik legelismertebb, legnépszerűbb svájci fajta. Évszázadokon át kivételes feladatra: hegyi mentésre tenyésztették és nevelték az Alpok hóborította, hatalmas hegyei között.

Tanulékony, tartózkodó, de jóindulatú, kiegyensúlyozott idegrendszerű, megbízható, sokoldalú munkakutya.

  • A kaukázusi juhászkutya nagytermetű, masszív, bátor, legendás hírű orosz fajta. Régebben a marhacsordák, juhnyájak őre volt, manapság elsősorban őrző-védő feladatokat lát el. Sokféle feladatra viszonylag könnyen és gyorsan kiképezhető. Kiegyensúlyozott idegrendszerű, engedelmes, de idegenekkel szemben zord.
  • Az orosz foltos kopó szikár, izmos eb. Kemény munkához szokott, szívós, gyors, ám nyugodt természetű. Színe fehér alapon fekete és barna foltos, de lehet kétszínű (fehér alapon fekete- vagy barna foltos). Vérbeli vadászkutya, az angol és az orosz kopókból alakították ki, magabiztosan követi a kiszemelt vad csapáját.

A moszkvai őrkutyának tehát volt honnan sok jót örökölnie. A fajta megkövetelt paraméterei a következők voltak: igénytelen, nagytermetű, erőteljes, mozgékony, kiváló jelző és őrző tulajdonságokkal, könnyen képezhető.

Az első alom 1949. 07. 12. született meg. Tagadhatatlan tény, hogy a moszkvai őrkutya magában hordozza a szentbernáthegyi kiegyensúlyozottságát, a kaukázusi juhászkutya bátorságát, és az orosz foltos kopó kitűnő szimatát.

1958 évben jelent meg az első moszkvai őrkutya fajtaleírás (standard). A szakirodalom és a rendelkezésre álló íratok, könyvek alapján, a moszkvai őrkutya, ekkor kapta meg a „Szolgálati kutya” besorolást.

1960-ban Vephija nevezetű kan és Tutti szuka pároztatásából született Orszlan, a fajtaalapító egyede. Külleme, valamint vérmérséklete felülmúlt minden várakozást.

Orszlan fiai közül kiemelkedő egyednek bizonyult Dik, valamint a többi utód – Murát, Dzsek Dzsepál, Mális és Ikár.

Ezek a kutyák rendelkeztek a külső megjelenés valamennyi szükséges paramétereivel, valamint a szolgálati kutyákkal szemben támasztott követelményeknek is megfeleltek, sŐt homogén típusúak voltak, ami a fajta kitenyésztésének óriási vívmánya.

Az akkori Szovjetunióban működő több kutya tenyésztéssel foglalkozó klub kérte kölykök kivitelét Moszkvából a „Krasznájá Zvezdá”- ból az Urálba, Távol Keletre, Szibériába, Taskentbe, Alma-Atába, Frunzéba, Murmanszkba, Voronyezsbe, Szamarába, Leningrádba.

Mindegyik fajta történetében vannak csúcsidőszakok és hullámvölgyek. A hetvenes években történt fellendülést követően lassú hanyatlás kezdődött a tenyésztésben.

1980-as években feltűntek a kompakt, fajtatiszta, erős felépítésű, típusos fejű, vörös szőrzetű, fekete maszkú, harmonikus mozgású kutyák. A '80-as évek közepétől a tenyésztés kikerült a központi vezetés irányítása alól, így az állomány ellenőrizhetetlenné vált, s lehetőség nyílt arra, hogy a moszkvai őrkutya külföldre jusson. Csupán 1985-tŐl kerülhetett magánkézbe. Az első egyedek 1986-ban érkeztek Magyarországra. Mint minden fajtának, a moszkvai őrkutyának is kialakult a saját rajongói köre, akik évtizedeken keresztül csak ezt a kutyát tartják. Exportálásról, a környező és az anyaországba, csak a 2006-os Eurázsia győzelem után beszélhetünk. Jelentős mennyiségű kutya került Szlovákiába, Romániába, Csehországba, de  Mexikóba is.