Türkmenisztán Közép-Ázsiában, a szárazföld belsejében, a hatalmas eurázsiai sztyepp déli részén terül el. Felszínének több mint négyötödét a kietlen Karakum sivatag borítja, mely a világ egyik legnagyobb homoksivataga. A terület klímája rendkívül szélsőséges: nyáron a "csille" nevű negyven napos forró periódusban a hőmérséklet elérheti a 60 Celsius fokot, télen, a hatalmas homokpusztaságokon a mínusz 25 Celsius fok sem ritka. Csapadék alig van, így emberi megtelepedésre, földművelésre és állattartásra csak a sivatagot megszakító oázisokban van igazán lehetőség, ahol a földeket tudják öntözni. Állattartásra, legeltetésre alkalmas még a terület déli részén elterülő hegyvidék, ahol valamivel több a csapadék, így több a legelőfű is. A kedvezőtlen természeti feltételek ellenére, mivel az itt élők bámulatosan alkalmazkodtak a zord körülményekhez, a Karakum kellős közepén is vannak falvak, ahol akárcsak az oázisokban és a hegyekben háziállatokat - köztük természetesen kutyákat - tartanak.

A szélsőséges környezeti tényezők embernek, állatnak egyaránt megnehezítik az életet, de ezek a körülmények alakították ki a terület egyedül álló háziállat fajtáit is. Ugyanúgy érvényes ez lovaikra - amelyek kevés vízzel és élelemmel is beérik, úttalan utakon mégis hihetetlen távolságokra viszik lovasaikat - de juhokra is, melyek a sivár sivatagi növényzetet is értékes hússá, tejjé és gyapjúvá "alakítják át". Ezek a fajták mindenütt megtalálhatók, ahol a türkmének élnek, így nem csak a mai Türkmenisztán területén, hanem például Nyugat-Afganisztánban, vagy a hegyvidéktől délre Észak-Iránban is.

A türkmén embereket körülvevő háziállatok csak akkor tudnak hasznos szolgálatot tenni gazdáiknak, ha teljes mértékben meg tudnak birkózni az élő és élettelen természet kihívásaival. Az itt élők szerint nagyon fontos, hogy az ember teljes harmóniában éljen háziállataival, mert ha nincs így, akkor alulmarad a természettel vívott küzdelemben. Ebben a küzdelemben a pásztorkutyák feladata, hogy az "élő környezet" támadásait hárítsák el: megvédjék a nyájat és a portát az idegen betolakodóktól, akár vadállatról, akár emberről van szó.

A türkmének által lakott területeken több ragadozó élt, mint ma. Elsősorban a hegyvidékeken gyakori volt a párduc, mely ma már ritkaságnak számít, de előfordult a tigris is, mint a haszonállatok potenciális ellensége. Ezektől a nagymacskáktól viszonylag ritkán kellett megvédeni az állatokat, a farkasok azonban a múltban is és ma is a leggyakoribb ellenfelei a pásztorkutyáknak. A farkas mindenütt, még a homoksivatagban is előfordul (ő tekinthető a Karakum csúcsragadozójának) a hegyvidéken pedig rajta kívül nagy veszélyt jelentenek a hiénák.

A közép-ázsiai juhászkutyák kitartóak, fáradhatatlanul cirkálnak a rájuk bízott területen, a megjelenő idegennek először hangtalanul, majd tekintélyt parancsoló ugatással "mennek elébe". A nyájat, vagy a portát őrző kutyák ugyancsak a túl közel merészkedő látogatót támadják meg, de a falvak között az elhagyatott vidékeken kóborlók kiszámíthatatlanul támadhatnak, és a "küzdelem" végeredménye az ember számára nem igen kecsegtet sikerrel. Ezeket a kutyákat a helybéliek is nagy ívben elkerülik, bár nem mindig sikerrel, hiszen így is hétről-hétre sok kutyaharapásos eset történik. (Fotózásuk is csak erős teleobjektívvel, vagy pedig csak autóról - amolyan "szafari" jelleggel - történik.)

A közép-ázsiai juhászkutyát Türkme­nisztánban sokszor egyszerűen türkmen it-nek (türkmén kutya), vagy csopan it-nek (pásztorkutya) nevezik, de a farkasokkal való állandó harc annyira jellemző ezekre a kutyákra, hogy leggyakrabban használt nevük a türkmen mödzsek it, azaz türkmén farkaskutya. A szó szerint fordítás nem adja vissza a név igazi jelentését, pontosabb az orosz elnevezés: a turkmenszkij volkodav, melyet leginkább türkmén farkasölőnek lehet fordítani (volk=farkas, davity=lenyomni, legyűrni).

Ezeknek a kutyáknak sok típusát tartják számon az alkat, a szőrzet és a szín alapján. A legerősebb, legrámenősebb "farkasölő" a köpek, mely kifejezetten férfias, hosszabb szőrű típust jelöl, a köpekszi pedig ennek simább szőrű változata. A tázi egy vékony testalkatú, agárszerű ősi türkmén vadászkutya, mely - rövidebb szőrrel ugyan - de leginkább az afgán agárra hasonlít. ez utóbbinak és a köpeknek a keresztezése a gaing, mely nőies, rövid szőrű, vékony testalkatú, szívós, gyors kutyatípus. (Az agár típusú kutyák egyébként a török népek révén terjedtek el Ázsiában, így az afgán agár őse is végső soron valamilyen, a gainghoz is hasonló közép-ázsiai eredetű tázi lehetett.)

A különböző élőhelyű és más-más feladatot ellátó kutyák is különböző típusúak. A falvakban a házőrző kutyák valamivel kisebb termetűek, szelídebbek, mint a nyáj mellett szolgálók. A legtestesebb, legizmosabb és legfélelmetesebb kutyák az oázisok viszonylag bőségesnek mondható legelőin tartott juhnyájak mellett élnek. Itt megfelelő mennyiségű húst és belsőséget kapnak, melyet tejtermékek - aludttej, kefir, túró - egészítenek ki. Azokon a helyeken, ahol kiterjedtebb földművelés is folyik, a pásztorok több növényi eredetű táplálékot adnak kutyáiknak: kenyeret, lisztből víz hozzáadásával gyúrt gombócot, vagy rizses tejlevest. Ügyelnek kutyáik szép szőrzetére is, úgy tartják, hogy a fiatal bárányok bőrének etetése megőrzi a szőr kondícióját.

A kutyák színe sokféle lehet: tiszta fehér, szürke, zsemleszínű, világosbarna vagy vörös, de ezen felül különböző színű és méretű foltok is tarkíthatják a testét. A türkmének szeretik a foltos kutyákat, különösen, ha a fej tarka. Ezeket hívják alabajnak, "gazdag foltú"-nak, de ez az elnevezés - ellentétben némely hazai vélekedéssel - nem a fajta egészére, csak az ilyen színű kutyákra vonatkozik. A kifejezetten vörös pásztorkutyák a hegyvidékeken gyakoriak, sok van belőlük még az észak-iráni Elburz-hegység több ezer méteres csúcsai közötti hegyi legelőkön is. (Bár ezek a vörös kutyák nem számítanak gyakori, jellegzetes típusnak, az orosz és az európai tenyésztők mégis kedvelik ezt a színt.)

A közép-ázsiai juhászkutyák hagyományos tenyésztésében tulajdonképpen a természetes szelekció érvényesül, és a nomád állattartók körében ez így van ma is. Amelyik alulmarad a vadállattal szemben, annak már nem lehetnek utódai, a megfutamodót pedig a gazdája zárja ki a tenyésztésből. Az éberség és bátorság próbája hamar megkezdődik, hiszen az őrző, területvédő szolgálatban hagyományosan bizonyos munkamegosztás van a kutyacsalád tagjai között. Ha például farkas közeledik először a szállás körül játszadozó kölykök jeleznek, aztán az anyaszuka próbálja meg elijeszteni a betolakodót, végül jön a kan és ha kell megküzd a vadállattal.

A kiválasztás hagyományos módja még a kutyák egymás elleni mérkőztetése. Az oázisokban sűrűbbek a települések, itt rendeznek a leggyakrabban kutyaviadalokat, ahol kiderül a kutya ereje, ügyessége, küzdőképessége. Ezek a megmérettetések nagy eseménynek számítanak errefelé, sok ember gyűlik össze a falu szélén a "ring" körül, a győztes kutya gazdáját pedig nagy büszkeséggel tölti el a diadal.

A Karakum-sivatag belső területein élő szikár, izmos kutyák - mivel itt kevesebb élelem áll rendelkezésre - rendszeres vadászattal egészítik ki táplálékukat. Sok pásztor azt is figyelemmel kíséri, hogy kutyája hány farkast vagy hiénát öl meg és ennek alapján értékeli annak teljesítőképességét.

Vannak mai türkmén tenyésztők, akik a küllemmel nem sokat törődve, ma is csak ezeket az ősi nomád szelekciós elveket vallják. Szerintük a mödzsek it tenyésztése csak a hagyományos módszerekkel folytatható, ahol a kiválasztásnak fontos szempontja az önálló vadászat és a másik kutya legyőzése.

Mióta Oroszországban és nyugatabbra is egyre népszerűbbek ezek a kutyák, a türkmén városokban - különösen a fővárosban - egyre több mödzsek it-et tartanak kifejezetten tenyésztési céllal. Ezek a kutyák persze már nem nyájak mellett szolgálnak, a házőrzésen kívül különféle telepek, üzemek őrzését végzik. A nyugati országokban a nomád szempontok természetesen nem érvényesülnek, a tetszetős, korrekt küllemű kutyák viszont keresettek, ezért a városi tenyészetekben a küllemre vonatkozó elveket is szem előtt tartják a kutyák értékelésekor, és ezek majdnem mindenben megegyeznek a nyugati küllembírálati elvekkel.

A türkmének nagyon büszkék háziállataikra és ez a kutyákra fokozottan érvényes. Az utóbbi néhány évben felgyorsult az őshonos juhászkutyák történetének részletesebb feltárása, a néprajzi vonatkozások összegyűjtése, a különböző fajtaváltozatok eredetének vizsgálata, hiszen ezek az állatok nem pusztán biológiai lények, hanem történeti, etnográfiai értékek hordozói is. Ezek a kutatások is hozzájárulnak a türkmén "farkasölő" igazi értékeinek felismeréséhez és a fajta szélesebb körű elterjedéséhez.
Szontagh András